ok. gondoljátok utánozlak titeket .. de nem.. mostanában mindíg olyan jól aludtam, hogy nem álmodtam semmit, vagy ha igen, akkor sem emlékeztem rá mikor felébredtem. de. tegnapról mára éjszaka olyat álmodtam, ami félelmetes. nem tudom leírjam e , mert szerintem jobb elfelejteni. de akkor nem tudnátok meg mi is volt. hát. akkor . leírom és aki akarja olvassa, aki nem az nem.
___________________________________________________________________
Kill Dream.
Azzal kezdődött, hogy valami ismeretlen szobában voltam. egy másik lánnyal akit nem ismertem. és. fel akartam venni egy ruhát, de elkezdett velem ordibálni, hogy hogy képzelem, azonnal adjam neki oda stb. aztán meg kiviharzott az ajtón vele. én meg ott ültem az ágyon és csak néztem, hogy mi történik. ismét nyílt az ajtó. anya volt. azt mondta kitalálta milyen lesz a szobám és ma megcsináltatja végre. valahogy nem hittem neki. olyan volt mintha ezt már ezerszer mondta volna, de sosem valósította meg. aztán kiment. én meg utána. a folyosóra lépve egy hosszú végeláthatatlan utat láttam. és sem az anyám sem az a lány nem volt sehol. elkezdtem kiáltozni, hogy merre vannak, de ... nem válaszoltak. már jó ideje mentem kiáltozva, mikor megláttam egy fekete ajtót. nem érdekelt. kinyitottam. ekkor egy idegen tájat láttam. borús volt az idő, mindenhol esőszag terjengett. kiléptem, a macskaköves útra és hátrafordultam, milyen házban lehettem. egy templom volt. hófehér, egy haranggal a tetején. nem értettem semmit. sok ember járt az utcán mindenki feketében. a haja is fekete mindenkinek.. a fákon semmi levél.. mintha tél lett volna.. mégis mindent a fák elhalt barna levele borított. épp hogy a hó nem esett. de szerintem ott sosem esik.. nem illene a feketeségbe.
mindenki átnézett rajtam. mintha nem látnának. meg akartam kérdezni valakit, mi ez a hely, mi a neve, de elmentek mellettem. és senki sem beszélt. kezdett ijesztő lenni a dolog. aztán megláttam egy nagy, szintén fekete, vaskaput... bementem... és odabent sírokat. temető....
kezdett egyre sötétebb lenni, mert mindent beborított a feketeség odafent. én csak mentem az elszáradt avarban a sírok között és kerestem valakit. de nem találtam. nem tudom kit. de kerestem.
majd. az egyik kőhöz hozzáérve rengeteg emlék futott át az agyamon. aztán a dédim házában találtam magam. nem tudom hogy. ott álltam az ajtaja előtt.. a nap lágyan sütött. kora őszi idő volt. bekopogtam. ő nyitott ajtót. a dédim. aki mellesleg a valóságban hét éve halott. olyan volt mint mikor utoljára láttam. öreg, de tele életkedvvel. nem mondott semmit. én pedig bementem. át a házon, be egy szobába ahol egy ágy volt, hófehér takaróval. rámutatott hogy feküdjek le. aztán kiment.. szétnéztem. régi képek a falon. a szekrény is a régi. minden úgy volt ahogy utoljára ott hagyta. ismét nyílt az ajtó. az a lány jött be aki a szobában leordított, a ruha miatt. a kezében meg a ruha. odaült mellém. és bocsánatot kért. kezembe nyomta a ruhát, és mondta hogy vegyem fel. elmentem és felvettem. káprázatos volt. pánt nélküli, egyberészes, hófehér, felül selyem, kis díszítéssel, alul pedig selyem, felette csipkével. de nem ilyen régies, hanem. olyan. más. és az egész csipke ezüstösen fénylett. a felső meg az alsó részt pedig egy türkizkék selyemszalag választotta el. meseszép.
visszaültem az ágyra és elkezdtünk beszélgetni a lánnyal. ekkor belépett Dédim a szobába. mondta hogy ha kimegyünk most épült fel teljesen egy kastély, és belülről gyönyörű, nézzük meg. majd mikor ezt elmondta fulladozni kezdett. nem tudott beszélni, erőtlen lett.. akkor felugrottunk a lánnyal, a dédim pedig az ágyra esett... a lányra kiáltottam hogy rohanjon hívja a mentőket, de ő csak állt. és meg sem mozdult. sőt. mosolygott.
már folyt a könnyem patakzott.. kerestem a telefont, de sehol sem volt semmi. visszamentem a szobába, és a dédim már nem volt ott. csak egy fekete szalag. a lány még mindíg mozdulatlanul állt, egy féloldalas mosollyal az arcán. térdre estem. a szép hófehér ruhámra. és sírtam. ekkor a lány megfogta a kezem és kihúzott a szobából. én visszarántottam a kezem és felkaptam a fekete szalagot. rákötöttem a ruhámra. aztán a lány után mentem. nem tudom miért.. hiszen hagyta hogy meghaljon a dédim. de mentem...
mikor kimentünk, már olyan rossz volt az idő mint előtte a temetőben.. minden úgy nézett ki.. mintha egy teljes hónap vagy akár egy évszak elment volna míg bent voltunk. aztán a házat pedig lerombolták.. mindennel együtt.. és megsemmisült... odaértünk a kastélyhoz.. és bementünk.. gyönyörű volt. pedig nem szeretem a kastélyokat.. olyan... túl.. díszítettek.. túlságosan azt mutatják mennyire gazdagok azok akik csináltatták.. de ez nem... ez teljesen más volt... a lány eltűnt mellőlem.. egyedül voltam. a nővel aki körbevezetett felmentünk egy lépcsőn. aztán ő is eltűnt... megint a folyosón voltam. mint a templomban... már elmentem a fekete ajtó mellett.. aztán megláttam egy pirosat. oda bementem. anya volt ott. épp kész let a szobám. de nem úgy festett, hogy minden rendben. csúnya volt. nem tetszett.. és az anyám sem volt a régi. ő is teljesen feketében. és .. A SZOBA IS. minden fekete volt. a falak. az ágy az ablak. minden. ekkor anya kiment. én is utána mentem. nem látott. észre sem vett.
egy nagy neonzöld rétre mentünk.. sokan álltak ott.. természetesen feketében.. az ég is szinte fekete volt.. inkább sötétszürke.. én egyedül voltam fehérben... aztán előrenyomultam és láttam a fekete szalagot, ami dédi ágyán volt és a ruhámra kötöttem. most mégsem a ruhámon, hanem egy koporsóban láttam. egy üvegkoporsóban.... dédit temették. én élőben nem voltam ott.. biztos ezért nem láttak az álmomban.
aztán elfutottam. nem akartam látni... nem akartam mégegyszer átélni a halálát... valami hegyre futottam.. egy sziklára. egy faág lógott ki a szirtről.. és lenéztem. pedig tériszonyos vagyok.. megszédültem.. a faágba kapaszkodtam... de az törni kezdett... lekiáltottam.. mindenki futni kezdett felém... a sziklához.. a szikla aljába... mindenki egyszerre felnézett én pedig le. csak nagy feketeséget láttam fehér pontokkal.. arcokat.. anyáét. mamiékét.. a lányét aki mindíg ott hagyott.. barátokat. ismerősöket, szomszédokat. mindenkit akit egész életemben megismertem.
aztán a fa egy utolsót reccsent és letört. zuhantam... a tömeg pedig széledni kezdett... kapálóztam sikoltoztam... a fehér ruha lebegett a szélben... és mikor lenéztem... már csak egy másodperc és meghalok.. és ott volt egy gödör.. egy sír... és... odaestem... bele...
sötétségbe kerültem a sötétségből... nagyon féltem.. és megszólalt egy hang.. a dédimé... odajött megölelt.. és elment. én ott maradtam egyedül.. és jött Henrik.. ott volt a kishörcsögöm Dominó. meg mindenki aki meghalt és ismertem... aztán egy óriásit sikítottam... olyat, hogy az összes erőm elszállt.. szinte összeestem... minden forgott... aztán kinyitottam a szemem.. ismét a réten... a tömeg megint ott volt és lefelé néztek... a ruha még mindíg rajtam... a szél fújni kezdett... közelebb mentem a tömeg oszlani kezdett... és ott volt egy sír.. a szikla tövénél.. ahová estem.. és egy fekete szalag.. egy sírtábla... rajta: Itt nyugszik Helli Szimonetta élt 8 PERCET.
kivert a víz... és ott álltam.. az eső esni kezdett... eszembe jutott, hogy ... ott fekszem lent... annyira kicsin.. és ... olyan védtelenül.. és mindössze nyolc percet éltem... és nem tudom hogy haltam meg.. lehet hogy én tettem. miért rohantam oda fel? miért néztem le??... meghaltam... és már mindenkinek csak az emlékezetében élek... egyébként pedig ott lent... a föld alatt.. egy súlyos üvegkoporsóban... a szikla tövében..
és ekkor.. felébredtem... hét óra 8 PERC..... úgy féltem.. felültem és majdnem sikítottam... még most is kiráz a hideg ha rá gondolok... borzalmas.. és amire még rádöbbentem... 8 éves voltam mikor Dédi meghalt....
soha többé nem akarok álmodni... főleg nem ilyet... és... jobban becsülöm az embereket... mert most az álmomban mindenki ott hagyott... ezt nem engedhetem meg... a halált nem egyedül akarom megélni...
by: Xoxo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése