Költözés.

Hallom őket... Jönnek.
Hallom a hangot, már érkeznek.
Csikorog a fék, nyílik az ajtó,
S kilép belőle, a fájdalom, s a jaj szó.
Jön, halkan, csendben,
mint az árny, olyan rezzenéstelen.
Mint a betörő, csak kicsit rosszabb...
Utána csak pusztítást hagy.
Hallom. Már itt van, s áll az ajtó előtt...
Utoljára gondolkozik, megérdemlem e én őt.
Én csak kuporgok, csöndben, halkan,
már levegőt sem veszek, hogy bírjam.
Dönt, jön, fekete homállyá válik,
bekúszik az ajtó alatt, s a szobámba mászik.
Én csak kuporgok... becsukom a szemem,
Feladom, jöhet az ismeretlen.
Ott van mellettem érzem a hűvösségét,
Körülölel a fekete, és a magányos bűn, és kép.
Rám hajol, nem is érzem.
Belém kúszik, én engedem.
Már nem küzdök. Nem is érzek,
Belém költözik, és kimegy belőlem az élet.
Értelmetlen szavak csupán, mik körbe vesznek.
Homályosak, és megélhetetlenek.
Nem kell tovább. Már rég eldobtam.
Az élet múlandó, s tudom ez így jól van.
Utoljára nyúlok levegőért, de a fekete folyt,
s már minden csak rémkép.
Nem kapok levegőt, átveszi a testem,
Költözök, megyek, oda ahol semmi sincsen.
Fogom az emlékeket, eldobom örökre,
Otthagyom őket, a kihűlt testembe.
Érzem, hogy húz, húz az ismeretlen,
Az élet ennyi volt, baj már nincsen.
Már szárnyalok, kicsit sem feketén,
Nem az autóba ülök, szívem a szárnyaimban él.
Átmegyek mindenen, a testem fentről látom,
összegörnyedve, az ágy mellett fekszem kábán, s várok.
Megállok fent, visszaforduljak e?
Vagyok e olyan fontos, hogy fájdalmat okozzak valakinek a szívébe?
Az életemre gondolok, hagyjuk... Inkább megyek.
Nincs erőm most már megküzdeni veled.
Te feketeség... Ég veled!...
Elég volt. Elmegyek.
Visszanézek, s látom, a szomorú arcokat,
Talán rájönnek, hogy sok volt a rossz pillanat.
Tudják, hogy már késő, feladtam... vége.
Könnyet ejtenek felém, aztán ott hagynak örökre.
Én szárnyalok. odafent mindent látok.
Már tudom jól döntöttem, s nem bánok.
Majd jönnek ők is, egyszer.. Talán...
De addig gondolkozom, testtelenül, egyedül, bután...