"Csak a teste".

Kinőttem a rajongásomat, őrült vágyakozásom, reményeim, és minden olyan dolgot, ami az utamba kerülhet ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból. Lemondtam a szerelemről, mert nem megy ez nekem. Vagyis... oké, de menne. Csak egyszerűen úgy érzem, hogy várhatok még vele. Nem, hogy nem nőttem még fel hozzá, de még időm sincs rá. Mégis mikor? Két óra közt? Vagy suliba menet? lehetetlen megoldani. Meg amúgy is hülyét csináltam már magamból, ami annyiból jó, hogy legalább tudom hányadán állok. Most megfogadom, hogy a szerelem egy jó ideig nem talál rám...

De ez hülyeség... Mert akárhányszor megfogadom, hogy kinövök ebből, meg nem keresem az elérhetetlent, saját magamat cáfolom. A Tomival való újrakezdés a múltkor, a mostani lebőgésem... Mind egy fogadalom megszegése. És ebből elég. Nem fogok ezen agyalni, nem fogja ez elvenni az időm, nem fog érdekelni és kész.



De ez is csak egy fogadalom, amit nem tudok megtartani. Mert akit a szívedbe zársz, azt nem tudod csak úgy elfelejteni, kitaszítani, és be nem engedni többé. Ez tapasztalat. Főleg akkor nem, ha szinte minden pillanatban összefutsz vele.
Az viszont kiábrándító, hogy nem az a lélek létezik abban a fiúban, mint gondoltam. Az a fiú más... de azt csak elképzeltem. És őt még mindig szeretem is, de a valóságban mikor elmegy mellettem, akkor nem tudom kizárni a fejemből, hogy hátha ő a képzeletem szüleménye. Hátha tényleg olyan.... Pedig tudom, hogy nem. nevetséges.


Mindig az lesz a vége mindennek, hogy ... pofára esem.. vagy egyszerűen csak vége szakad úgy, hogy nem történik semmi. csak megszűnik.... De mikor mondja neked, hogy boldog névnapot, akkor mégis, hogy ne tápláld a reményt? ... Hogy a fenébe tiltsd ki a fejedből? ... Hogy szerethetsz bele olyan valakibe, aki csak testileg létezik...??.... aki a gondolataidban él igazán, és sosem fogsz vele összetalálkozni? Ezt nevezik annak, hogy a valóság fáj. Mert tényleg.. És nem hiszed, de aki a legtöbbet jelentené, az tud a legnagyobb fájdalmat okozni... Pedig csak kedves szavakat mond... mégis szinte dárdák...
Lehet ez most kicsit összevissza, lehet érthetetlen, de még én magam sem értem. Az, hogy egyetlen perc alatt lett vége mindennek, és minden gondolatomat vele kapcsolatban megcáfolja és áthúzza a valóság, az... hihetetlen... akkor rádöbben az ember, hogy ... mégis akkor kit szeretek én?? ... Ráragaszthatnám a homlokára, hogy " Csak a teste" ... És akkor igaz lenne... Ha csak kicsit lenne a valóság az álom, és az álom a valóság... Ha csak egy percre is, de élvezném... De nem lesz... Mert tudom miért néz rám mosolyogva, tudom miért nevet, tudom mit akar, tudom, hogy min gondolkozik... Az alatt a pár másodperc alatt, amit és amíg írt, minden leesett... Ő csak "barátnak" tekint, vagy annak se. Nem jár máson az esze csak a saját dolgain, és csak azért mosolyog mert szánalmas miket művelek. Az, hogy odajön hozzám, hogy normálisan folytatunk egy beszélgetést, szintén az álmok közé tartozik. Ahogy az is, hogy bármilyen közöm legyen hozzá. Ha akar valamit kimondja... Én is ezt tettem, és mi az eredmény? ... egy olyan érzés, amit nem lehet leírni. Nem vagyok szomorú, nem tört össze a szívem, csak csalódás.. hogy kiderült, hogy a valóságban nincs tündérmese... De mintha ezt már tudtam volna, csak pár pillanatra elfelejtettem... És addig a pár pillanatig úgy beleszerettem, mint senki másba a földön. És ennyi. Vége.
Mikor pedig úgy érzed, hogy lezártad azt a fejezetet, olyan lépést tesz, amit nem értesz. Mikor el akartam neki mondani mi van, akkor reménykedtem, hogy ha lehurrog, akkor elfelejti az egészet, és nem megy ki semmi a köztudatba... De mikor lehurrogott, akkor tényleg elfelejtette másnapra hogy mi történt. ennyire egyoldalú lehet valami? ennyire... semmilyen? ... tudomást sem vesz rólam.. vagyis de.. nevet ... úgy mint rég. de.. mindig azt érzem, hogy nem velem, hanem rajtam nevet... hogy folyamatosan én vagyok a fejében, és az érzéseimen nevet... aztán rájövök, hogy nem... a jelekből amiket küldtem, amiket írtam neki, simán rájöhetett volna erre az egészre. de nem. észre sem vette. hát ezt sem veszi. túllép. és nekem is ezt kéne tennem. csak. nagyon. nagyon. nagyon. nagyon. nehéz....


Ma van a névnapom, ami amúgy pozitív dolog, de elég rosszra sikerült. A suliban sem úgy mentek a dolgok ahogy kellene, és őt is próbáltam elkerülni, ahogy lehet, de... nem ment. aztán éneken hülyeségből, azt mondta hogy boldog névnapot. annyira szánalmas vagyok. és ő meg direkt csinálja. direkt, hogy fájjon. nem érez semmit. és az igazat megvallva én sem. Mint mondtam, cetli a homlokára " Csak a teste" . Bárcsak valami pajzsot vonhatnék magam köré, ha a közelembe kerül. utálom. mindennél jobban. tönkretesz. és ma is megtette. másodjára is. ne mondjon semmit, csak menjen el mellettem. úgy könnyebb elfelejteni. és könnyebb elhinni, hogy ha testben egyeznek is, személyiségben a valóságos ember bunkó, és nincs mit szeretni benne. És vége.

Igazából ezt a bejegyzést pozitívnak akartam, de... hát.. így sikerült... mindenki tudja mi van, mert még a végén azt hiszik, hogy még mindig szeretem. már nem. ésszel nem.

***

Ülök a gép előtt és várom, hogy írjon. Minden pillanat sok az agyamnak arra, hogy összepontosítson. Szükségem van arra, hogy kimondja a választ. Félek attól ami vár. Talán nem kellett volna kitálalnom. Hülye vagyok. Kész, tönkretettem magam egy jó időre, és ez még csak fokozódni fog. Mégis mit képzelek? Hogy olyan minden mint a filmekben? Happy End? észrevehetném. Azok alapján amiket írt, a válasz egyértelmű.

Nem.

Kezdem úgy érezni, hogy az agyamba sötét köd ül. A vér vadul száguldozik az ereimben reménykedve a pozitív válaszra. Végül is a remény hal meg utoljára. Ő is azt mondta, hogy a szemébe mondaná annak, akinél van valami. Megtettem. Végül is még a nem is jobb , mint hogy szenvedjek attól, hogy nem tudom mi is van.

Egy akkora hülye vagyok.

 Mégis mit várok? a nyakamba ugrik? lehetne ennyi eszem. De nem gondoltam végig.. Csak tettem amit a "szívem diktált" ... A szívem tökhülye. Ahogy én is. Ez a szerelem dolog egy akkora köcsögség. Utálok élni. Utálok szeretni. Utálom akit szeretek.

Nem ír...
Már alig látok, sok apró pont gyűlik a szemem köré, a remény miatt van. Meg a miatt, hogy a monitor előtt ülök három órája, hogy vele beszélhessek. Megőrültem. Egy őrültnek ki lenne a barátja? ... senki.. főleg ő nem.
Írni kezdett!!!
Nézni sem bírom. Sőt már nem látok, és nem is hallok. Miért nem tudok én hallgatni a jó szavakra?? Miért nem gondolom át a dolgokat? Bárcsak forgathatnám az időt... Bárcsak visszamehetnék ahhoz a pillanathoz, amikor először eszembe jutott. Jól pofon vágnám magam, és továbblépnék. Akkor most nem itt tartanék. Egy szívbaj szélén. Őrült.

És....

Gondolhattam volna. Mindenem leáll, hirtelen hatalmas csend telepedik rám, pedig szól a tv, megy a zene, megvakulok pedig a monitor a szemembe világít, világos van, mégis éjszaka. összekuszálódott minden. Nem fáj, nem törtem össze, csak csalódtam. Ennyi. Már csak egyben bízom. Van annyira hülye, hogy másnap nem mondja el senkinek, és elfelejti. Én meg vagyok annyira hülye, hogy ezen agyalok. Nem ... Vége. Ennyi. Elfelejtem. Mert ő is csak egy a sok közül. Majd jön másik. Máskor. Egyszer. Talán... Az akit látok ... nem az mint aki belül van.

El akarom temetni.

És rá akarom írni a sírjára, mint annak a híres embernek a várban, hogy "Csak a teste" ...

Aztán magamat is el akarom temetni. Ha lehet élve.

Mert voltam olyan hülye, hogy kitártam az érzéseim elé, ő pedig kedvesen odébb tolta, és várja a következőt.

 Ha ez most egy álom akkor jó. Minden oké lesz, felébredek és kész. De nem... ha megcsípem magam, ha pofozgatom magam, ha sikítok, akkor sem ébredek fel. És ha álom lenne, akkor igent mondott volna. Akkor kedves lenne velem. Akkor azt érezné amit én...

de nem.

Talán minden megfordul. Talán a valóság az álomba kerül, és az álom a valóságba. Talán úgy összekavarodik minden mint most az érzéseim...

Ez most ugye csak az álom?

A válasz nem.

Írnom kéne neki valamit. Valamit, ami eltereli a figyelmét. De mit? nem jut semmi az eszembe... Talán azt, hogy bunkó. Vagy hogy utálom... Vagy....

[A partnere kijelentkezett]

...