Utóhatások.

Hi!

Igen! Nyugalom! Élek! ( legalábbis azt hiszem) Tudom, tudom, szinte egyáltalán nem vezetem a blogom egy ideje, de semmi időm, sőt ami még rosszabb, hogy semmi KEDVEM. Vagyis. Ok nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak... Miután az ember hulla fáradt, már ahhoz is lusta, hogy felálljon, akkor már a géphez sincs ereje elmászni. Ami pedig a legdurvább, hogy már több mint egy hete volt, hogy utoljára bekapcsoltam a gépet. Ez pedig nem az én formám. Nagyon nem. Szóval most íme egy kis beszámoló azokról a dolgokról amik velem történtek, már amikre emlékszem, mert régen voltak.
Nos ezen a héten talán a legfontosabb dolog amit meg kell említenem, hogy valami nagyon fura történt azzal a kapcsolattal, ami köztem és Réka között volt. Ugye, először tulajdonképpen alig beszéltünk, ok, barát meg minden, de nagyon úgy nem vettünk tudomást egymásról. Aztán visszakerültem a "Viviközegbe", ahol amíg nem voltam Réka "helyettesített" ( tudom ez nagyon fura megfogalmazás... bocsi érte ). Szóval aztán mikor visszakerültem Vivihez, akkor Réka már szerves részét kezdte alkotni a csapatnak, így hát a végén hárman lettünk. Megtaláltuk a DGF-et, együtt főztünk először ( legalábbis nekem az első volt ), jaj annyi hülyeséget csináltunk, és olyan jól éreztük magunkat... Aztán valami történt, és Réka kezdett kibillenni ebből a körből. Eltávolodott, mi pedig küzdöttünk érte... Aztán a végén elengedtük. Mert akárhányszor próbáltuk visszahozni, csak még távolabbra került. Nem akart hozzánk tartozni, csak azt nem értettük miért. Végül Réka azt hiszem kifejezetten engem gyűlölt meg. Rendben ezt most visszaolvasva, azt mondanád, hogy azért mert kitúrtam őt Vivi mellől. De igazából nem. Én csak csatlakoztam. Ez nem egy kiesős játék. Nem csak ketten lehetünk. Hárman voltunk, és ezzel senki sem hitte hogy baj lenne.
Mindegy szóval a lényeg, hogy Réka eltávolodott. Sokszor nem is köszönt, pedig az osztálytársam. Aztán már én sem köszöntem, és végül megszakadt ez az egész. Körülbelül egy teljes hónapon keresztül nem szóltunk egymáshoz, aztán egyik nap, mivel rengetegen voltak betegek, csak Szilvi, Réka meg én maradtunk olyanok akik a suliban ebédelnek. A többiek hazamentek, én pedig. Hát fogalmam sem volt mit kéne csinálnom.  Most vagy odaülök Rékához, és minden lelki erőmet összeszedve vállalom, hogy akár fel is állhat mellőlem, és elülhet, vagy elülök egy négyes asztalhoz alapból egyedül. Nos... Amíg az összekötő folyosón mentem, hogy eldöntsem, előttem ment Réka körülbelül fél méterre, de nem várt meg. Végül egymás mellett vettük el a kaját, ő pedig elment, hogy leüljön. Utána mentem. Legfeljebb elmegy... Jobb mintha meg sem próbálnám a dolgot, és alapból is egyedül ülnék... Mit veszíthetek? ... Szóval odamentem és leraktam a tálcát az asztalra. Réka kicsit meglepődött, bár egész jól próbálta leplezni. Rám nézett, aztán ment tovább, hogy vegyen magának kenyeret. Én meg utána szóltam, hogy ugye nem baj, ha ideülök? ... Mondta, hogy nem.... Na hát végül is elég boldog voltam. Legalább hozzám szólt, sőt nem kell egyedül kajálnom. Szilvi már rég ott ült Rékával ( ő az utóbbi időben nagy "haverok" lettek... Réka felkarolta az elesetteket... vagy mi... ) úgyhogy én is mellé pakoltam. Réka is visszaért, és elkezdtünk BESZÉLGETNI! ... mi.. beszélgetni.. mintha mi sem történt volna. Nevettünk, cikiztük andit, meg ilyenek, és... JÓ VOLT.
Aztán mikor már tényleg nem vártam volna többet a dologtól, mert ettől is halálosan boldog voltam, ő fogta magát, és VELEM JÖTT HAZA. És hazafelé is nagyokat nevettünk, meg hülyéskedtünk. Bennem volt az a hangulat, hogy lassan úgy érzem magam mint pár hónappal az előtt, hogy úgy eltávolodott volna tőlünk, de éreztem valami gátat, amit nem tudott áttörni a dolog. Olyan mintha ennyi idő alatt, Rékának sikerült volna egy láthatatlan falat építenie közénk, amit már nem tudok áttörni. Talán már késő... De akkor nem ezen gondolkoztam, csak örültem, hogy megvolt az a lépés, amire már olyan régóta vártam.
Csak akkor tudatosult bennem az egész, amikor hazaértem... Csak mosolyogtam és próbáltam feldolgozni a történteket. Nekem ez nagyon furcsa volt. És talán még most sem értem igazán. Azóta viszont szintén nem beszéltünk. Csak annyit, hogy szia. De többre nem is lett volna idő, mert ... Hát csütörtökön fejfájással negyedik óráról hazajöttem. Még sosem volt ilyen, vagy ha volt, akkor nagyon régen. Mindig, ha van, akkor reggel szokott kijönni rajtam. Szóval ez már eleve furán indult. Aztán egész nap fájt a fejem, meg minden bajom volt. Éjszaka nem tudtam aludni miatta, hulla fáradt voltam, mint aki hetek óta nem látott ágyat. Másnap pedig szintén fejfájással keltem, ami még furább, mert ez általában egy nap alatt abbamarad. Sőt az alvással sem szokott gond lenni, ugyanis amint leteszem a fejem elnyom az álom. Most nem. Egyszerűen nem bírtam elaludni. a másik pedig, hogy még a torkom is fájni kezdett. Anya azt mondta, ne menjek suliba, hanem 11-ig van az orvos, oda menjek el. Mondom rendben. Aztán úgy elaludtam, mivel az éjszaka nem sikerült, hogy csak délután keltem fel. Szóval orvos kilőve. Szombaton ismét az ismerős fejfájás keltett, a torkom fájt, de már köhögtem is. Kezdtem magam úgy érezni mint akit kicentrifugáztak. Az alvás azóta sem ment. Vasárnap pedig, elkezdett elmúlni végre a fejfájás, a torokfájás is jóval alább hagyott, viszont éreztem, hogy ha nyelek, vagy köhögök, tüsszentek, vagy ásítok, akkor belenyilall a bal fülembe a fájdalom. Ma reggelre már amúgy is fájt a fülem, és még bele is nyillalt. Szóval ma sem mentem suliba, de elmentem végre orvoshoz. Az meg nem mondott semmit, nem írt fel semmit, csak kiírt erre az egy napra még. Igen, ugyanis holnap után már szünet van. Aztán pénteken már karácsony. Szóval ügyes vagyok, hogy sikerült karácsonyra lebetegednem. De nem baj. Mindent megteszek, hogy addigra teljesen felgyógyuljak. Itt a szünet!!!!
Amúgy a fejem miatt pont a betegségem előtt egy nappal voltam természetgyógyásznál. Az megmasszírozott, a nyakam, a hátam, a hasam, mindent, kiroppantott, ami elég félelmetes volt, mármint hallani, de egyáltalán nem fájt.
És itt a karácsony a nyakunkon. Mit mondjak. Nagyon várom. Most, hogy már itt van a hó is, és minden fehér, hógolyónyi nagyságban hullanak a hópelyhek, kezd megjönni a hangulatom. tegnap gyújtottuk meg az utolsó gyertyát, és .... Hát... Már igazán.. Nagyon.. elmondhatatlanul várom a dolgot. De megint van valami, ami elkeseríti ezt az édes ünnepet. Pisti.
Ez az első karácsonyunk vele. félek mi lesz. Most akkor ő ad nekünk ajándékot? és mi adunk neki? vagy ő ad nekem? és én adjak neki? ... vagy most mi lesz? ...
Mert az már biztos, hogy karácsony napján anya dolgozik 1-ig... és addig Pistivel leszek itthon.. szóval.. kicsit félek. meg a családi vacsora... Szóval nagyon furcsa lesz.. És az a reményem, hogy ő biztos, hogy ezt az ünnepet a fiaival ünnepli, hát kudarcba fulladt. Nem ... Ő velünk tölti. Majd másnap lesz a fiaival. Remek. Hát mindegy. azt hiszem ezt már nem ronthatja el. Ez az én ünnepem. Ez a mi ünnepünk, és nem engedem neki, hogy ezt tönkre tegye. Ennyi.

Merry Christmas Time.

U.I.: Ígérem, hogy most hogy itt a szünet már többet fogok írni és frissíteni. :))