Íme már új évet írunk, lezártunk egy évtizedet, és most jönnek az új dolgok, az új kihívások, és újabb kalandokkal teli év. Nos... Tudom nem is írtam még a szilveszterről meg semmi, de most túl szomorú vagyok ehhez. Annyi minden történt ebben a pár napban, és annyira sok minden kiderült, hogy úgy érzem, most azokról kell írnom.
Kezdve azzal, hogy gőzerővel készülünk a felvételire. Nos én már valahogy nem is izgulok... Tökdurva, de annyira féltem eddig, hogy azt hiszem elfogyott vagy mi! :] Szóval töknyugodtan várom a nagy napot, hogy túllehessek rajta, aztán mehessek énektanárhoz. Mert igen. Oda fogok járni. Lehet, hogy régebben nem vettétek komolyan a dolgot tőlem, de ... DE! ... én komolyan vettem és végig csinálom. Mert szeretem és ... ennyi.
Olvasgattam a horoszkópomat, és íme az e havi:
Kedves Kos!
A hónap második felétől könnyebbnek fogod érezni az életet. Olyan dologba is belevágsz egy ismerősöddel, ami a jövőt fogja jelenteni. Ami eddig történt, nem fog érdekelni, mert ebben olyan új lehetőségeket látsz, amely megváltoztatja az életed. És ennek kapcsán ismersz meg egy fantasztikus fazont – valószínűleg külföldit, vagy olyat, aki külföldön több időt tölt -, aki kigyógyít minden bajodból, és akivel a szex fantasztikus lesz, akibe szerelmes leszel, és még a tempót is bírni fogja veled.
Nos ehhez lenne egy két megjegyzésem, de lényegében igaz, és most már túl fáradt vagyok kötözködni. Először csak az volt bennem, hogy attól lesz könnyebb, hogy túl leszek a felvételin. De aztán pár másodperc alatt az is leesett, hogy azonnal utána megyek is az énektanárhoz mint a szél. De EGYEDÜL. Nem valakivel, nem társsal, és remélem itt nem NIKIRE céloz, mert tuti, hogy nem akarok vele együtt belevágni a dologba. Ez az én álmom, és bocs, de ebben önző leszek.
A másik dolog, hogy tegnap borzasztóan összevesztem anyuval. Ennyire talán utoljára egy éve, vagy még akkor sem. Kis vitának indult, aztán teljesen elhatalmasodott. A végén mindenfélét vágdostunk egymás fejéhez. Mármint képletesen. De ez is körülbelül annyira fájt mintha fizikailag bántott volna. Nos így, egy év után részletesebben visszatérni a dologra nem könnyű, és főleg nem rövid. De azt hiszem így most már egészen érthetően, normálisan, bőgés nélkül, erősen, fájdalommentesen, éretten el tudom mesélni, hogy mi is történt.
Minden egy keddi estén kezdődött. Január ötödikét írtunk ( ha gondolod keresd vissza a blogban, aznap nem írtam bejegyzést, de rá három napra igen... tehát-> Keresés: Január 8. Péntek ) és minden úgy alakult, ahogy általában is szokott. Reggel felkeltem, suliba mentem, túléltem, hazajöttem, gépe elé ültem, és igen akkor még OLVASTAM RÉKA BLOGJÁT, aztán egyszer csak bejött anya. Leült az ágyamra, és várta, hogy rá figyeljek. Én nem akartam. Mégis mi lehet annyira fontos?! ... Aztán végül odafigyeltem. Nos kár volt....
Azt mondta, hogy van Pisti, akit már két éve ismerek ( jelen idő szerint már három ), és hát a kapcsolatuk komolyra fordult és szeretnék megpróbálni együtt... Először fel sem fogtam... Emlékszem, még rá is kérdeztem, hogy akkor ez mit is jelent?... Nos igen. Azt. Összeköltözés.
Nem akartam sírni. Anya előtt nem, mert tudtam, hogy neki amúgy is elég nehéz ez az egész. Szóval elhúztam itthonról ki a hideg éjszakába 10-kor, nyakig érő hóban. De nem bírtam ki, már itthon elkezdtek potyogni a könnyeim. Befogtam a számat, beleharaptam az öklömbe, hogy hagyjam már abba, de nem ment. Aztán kiléptem a hideg levegőre, és ott kitört belőlem. Zokogtam. El nem tudom mondani mennyire zokogtam. Rázott a sírás. Az utcák kihaltak voltak szerencsére, emberek nem jártak már, mert késő volt. Felhívtam Vivit, de már beszélni sem tudtam, annyira sírtam. Nagy nehezen lejött, és beszélgettünk. Vagyis nem. Ő beszélt. Én hüppögtem, szipogtam, ordítottam, dühöngtem, beletörődtem, meghaltam, szitkozódtam, megőrültem, és feladtam........
Nem tudtam mit tenni. Vagy az volt a terv, hogy:
a, Kedves leszek vele, és egy zokszó nélkül tűröm, aztán megszokom
b, Sírni fogok, mindent kimutatok, hagy lássák, hogy fáj
c, Pistit titokban készítem ki
Minden egy keddi estén kezdődött. Január ötödikét írtunk ( ha gondolod keresd vissza a blogban, aznap nem írtam bejegyzést, de rá három napra igen... tehát-> Keresés: Január 8. Péntek ) és minden úgy alakult, ahogy általában is szokott. Reggel felkeltem, suliba mentem, túléltem, hazajöttem, gépe elé ültem, és igen akkor még OLVASTAM RÉKA BLOGJÁT, aztán egyszer csak bejött anya. Leült az ágyamra, és várta, hogy rá figyeljek. Én nem akartam. Mégis mi lehet annyira fontos?! ... Aztán végül odafigyeltem. Nos kár volt....
Azt mondta, hogy van Pisti, akit már két éve ismerek ( jelen idő szerint már három ), és hát a kapcsolatuk komolyra fordult és szeretnék megpróbálni együtt... Először fel sem fogtam... Emlékszem, még rá is kérdeztem, hogy akkor ez mit is jelent?... Nos igen. Azt. Összeköltözés.
Nem akartam sírni. Anya előtt nem, mert tudtam, hogy neki amúgy is elég nehéz ez az egész. Szóval elhúztam itthonról ki a hideg éjszakába 10-kor, nyakig érő hóban. De nem bírtam ki, már itthon elkezdtek potyogni a könnyeim. Befogtam a számat, beleharaptam az öklömbe, hogy hagyjam már abba, de nem ment. Aztán kiléptem a hideg levegőre, és ott kitört belőlem. Zokogtam. El nem tudom mondani mennyire zokogtam. Rázott a sírás. Az utcák kihaltak voltak szerencsére, emberek nem jártak már, mert késő volt. Felhívtam Vivit, de már beszélni sem tudtam, annyira sírtam. Nagy nehezen lejött, és beszélgettünk. Vagyis nem. Ő beszélt. Én hüppögtem, szipogtam, ordítottam, dühöngtem, beletörődtem, meghaltam, szitkozódtam, megőrültem, és feladtam........
Nem tudtam mit tenni. Vagy az volt a terv, hogy:
a, Kedves leszek vele, és egy zokszó nélkül tűröm, aztán megszokom
b, Sírni fogok, mindent kimutatok, hagy lássák, hogy fáj
c, Pistit titokban készítem ki
Mindhárom terv nevetséges, tudom. De abban a pillanatban, már az is jobb volt, hogy legalább volt VALAMI. Bármi.
És igen, most rákérdezhetsz, hogy miért csinálok bolhából ekkora bazinagy elefántot? ... Igazából a választ nem is tudom. Vagyis de, csak azt senki ezen a földön, meg nem értheti, csak az, aki ugyanígy csinálta végig mint én. Vagy velem együtt...
Én apa nélkül nőttem fel, de erről már biztos vagyok benne, hogy írtam. De sosem részletesen. Nos most íme:
És igen, most rákérdezhetsz, hogy miért csinálok bolhából ekkora bazinagy elefántot? ... Igazából a választ nem is tudom. Vagyis de, csak azt senki ezen a földön, meg nem értheti, csak az, aki ugyanígy csinálta végig mint én. Vagy velem együtt...
Én apa nélkül nőttem fel, de erről már biztos vagyok benne, hogy írtam. De sosem részletesen. Nos most íme:
Az apám ivott, részeg volt, eljátszotta a pénzünket, kocsmákba járt, veszekedett, és talán még drogozott is.
Aztán féléves koromban anya kitette itthonról. Természetesen nem emlékszem rá, de el tudom képzelni a dolgot. Aztán felhívott az első születésnapomon, de anya vette fel. Ismét hatalmas veszekedés, telefonlecsapás, és azóta nem hívott. Egyszer sem... Soha...
(Jelzem: 14 éves vagyok... Márciusban leszek 15... )
Tehát elmondható, hogy nincs apám. Bár biológiailag ez lehetetlen, fizikailag teljes mértékben igaz. Nem tudom él e, nem tudom hol lakik, nem tudok a másik nagyszüleimről, nem tudok az életükről... Semmit sem... Ki tudja? Lehet, hogy még testvérem is van valahol, csak se én nem tudok róla, se ő rólam.... Nem lehet tudni... Itt már semmi sem biztos.
Szóval ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy anya és én együtt "nőttünk fel". Ő megtapasztalta milyen egyedül felnevelni egy gyereket, én pedig cseperedtem. Aztán ovi után elköltöztünk mamáméktól. Nem rázott meg a dolog, vagy legalábbis nem éreztem. Örültem, hogy végre van szobám meg minden. Anyával teljesen "összenőttünk"... Őt kétszer annyira szerettem. Ő volt az egyetlen szülőm. Az apámról sosem esett szó, vagy ha igen, akkor terelte. Egy szóval mindent megbeszéltünk, és együtt oldottunk meg.
És akkor jött az a kedd...
Pistivel már régebben is munkatársak voltak, de csak most érett meg a dolog arra, hogy kimondják, hogy ÖSSZE AKARNAK KÖLTÖZNI. Pisti összeveszett a feleségével, és azt mondta nem bírja tovább. Ott hagyta a két gyerekét és mindent. És idejött. A bejelentés után négy nappal. Vasárnap este már hozta a cuccait.
Nos most azt gondolnátok, hogy na és? mi van ebben olyan nagy cucc? ... Hát nekem az volt. Régen még akartam apukát, mert hiányzott. Tudod ez a "többieknek van, nekem meg miért nincs?" dolog. De ez körülbelül ovis koromban volt. Most már tökéletesen megvoltam nélküle.
Egyszóval enyhe depresszióba süllyedtem. Nem beszéltem anyunak a dologról, mert akkor is és most is, az a legrosszabb ha őt sírni látom. Pedig tudom, hogy így is elég nehéz volt neki. Itthon sírtam, egyedül. Mamámék egyszer pont egy sírógörcs közepén hívtak fel, így nekik kiborultam, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Biztosan elmondják anyunak... Hát nem mondták, de megkérdezték, hogy ha akarom, akkor odaköltöznék e hozzájuk? Mert tudták, hogy ez fáj... És én.. ELGONDOLKOZTAM RAJTA. Igen.. Én aki nem tudott elmenni anélkül sehová, hogy ne legyen nála a telefon, és ne beszéljen az anyjával egy nap háromszor. De akkor úgy voltam vele, hogy nem bírom. Mert ezt a dolgot is vele akartam megosztani, de a kérdésben, ő is felelős volt. Méghozzá nyakig. Ha elkezdtem volna neki magyarázni nem értette volna meg. Mert ő szerelmes abba, aki miatt én utálom az életem... Remélem érthető.
Ezért éjszaka zokogtam, a párnámba, hogy ne lehessen hallani. A suliban a félévem borzalmas lett, mert nem bírtam figyelni. Nem aludtam, és rosszul voltam. Az eddig kitűnő tanuló mindent hármasra és kettesre rontott.
Azóta egy év telt el. Az idő azt hinné az ember, hogy mindent megold. De nem. Csak részben. Elástam magamban a gyűlöletet, bár ez volt eddig a legnehezebb feladat életemben, és próbáltam nyitni az új férfi felé. De nem ment. Vagyis de, de csak látszólag. Ahhoz, amit valójában éreztem semmi köze sem volt. Aztán egyszer anyáék ( pontosabban augusztus 20-án ), mikor már azt hitték, Pistit teljes egészében befogadtam a családba, megszerveztek egy kirándulást Pisti fiaival. Egy négy és nyolc éves fiúval vadasparkba menni nem egy leányálom. Főleg nem nekem. De felkentem egy levakarhatatlan mosolyt, ( ahogy máskor is, mikor el kellett viselnem valamit, amitől egyből hányom, vagy ha nem is hányom, de sírnom kellett) és elmentem. Borzalmas volt. Utáltam, és vissza sem akarok emlékezni rá. A fiúk sírtak, üvöltöttek, rohangásztak, anyáék pedig teljesen úgy érezték, hogy olyan mintha teljesen együtt lenne a család, és mindenki boldog. KÖZEL SEM.
Aztán legutoljára most karácsonykor voltak itt. Természetesen akkor is mosolyogtam. És vissza akarnak jönni... Ide... hogy pokollá tegyék azt, ami már amúgy is elveszett... hihetetlen.
Egyszer egy kötelező iskolapcihológusi foglalkozáson kellett részt vennem. Azt vizsgálták, hogy az alulteljesítő gyerekek, miért alulteljesítőek. Nos a végén ott is a levakarhatatlan mosoly volt rajtam, de nem bírtam. A nő előtt borultam ki, és sírtam mint a záporeső. Aztán órákig nem tudtam megnyugodni. Ez azt hiszem most novemberben volt. Pedig azt hittem ezt már lezártam. Vagy ha nem is lezártam, de olyan mélyre ástam el magamban, hogy ne tudjak miatta sírni.
( Megjegyzés: A nő újabb foglalkozásra vár engem még ebben az évben.... vagy többre is... )
Szóval itt állok, egy évvel a hátam mögött... és fogalmam sincs, hogy hogy bírtam ezt végigcsinálni. Azóta anya előtt teljesen bezárkóztam. Nem beszéltem vele, próbáltam kerülni, és semmit sem mondtam neki, ami mélyre hatoló lett volna. Mindig Vivi felé söpörtem a problémáim, hogy vele oldjam meg. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy ezek után anyának már nem mondhatok semmit. Bezárta előttem az utat.
Vivi akkoriban talán nem a legjobb barátnőm volt, de miután ezt az egészet együtt vészelte át velem, hálás vagyok neki, és már a legjobb barátom. És akármennyire is lekerültünk ezek után a lelki sérülések után ( amik talán egy hangulatváltozást, és külsőleg való megváltozást is magukkal hoztak),a menők listájáról, és átcsoportosultunk a gáz gyerekek közé, én akkor is olyan emberre tekintek vissza, aki akkor volt mellettem, amikor a legnagyobb szükség volt rá. És tudom, hogy ő az igazi barát. Mert a legjobb barátok akár éjszaka is lemennek a nyakig érő hóba, hogy segítsenek a másikon... és az igazi gondok, este jönnek, amikor már senki sem tud segíteni...
Bella.
(Jelzem: 14 éves vagyok... Márciusban leszek 15... )
Tehát elmondható, hogy nincs apám. Bár biológiailag ez lehetetlen, fizikailag teljes mértékben igaz. Nem tudom él e, nem tudom hol lakik, nem tudok a másik nagyszüleimről, nem tudok az életükről... Semmit sem... Ki tudja? Lehet, hogy még testvérem is van valahol, csak se én nem tudok róla, se ő rólam.... Nem lehet tudni... Itt már semmi sem biztos.
Szóval ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy anya és én együtt "nőttünk fel". Ő megtapasztalta milyen egyedül felnevelni egy gyereket, én pedig cseperedtem. Aztán ovi után elköltöztünk mamáméktól. Nem rázott meg a dolog, vagy legalábbis nem éreztem. Örültem, hogy végre van szobám meg minden. Anyával teljesen "összenőttünk"... Őt kétszer annyira szerettem. Ő volt az egyetlen szülőm. Az apámról sosem esett szó, vagy ha igen, akkor terelte. Egy szóval mindent megbeszéltünk, és együtt oldottunk meg.
És akkor jött az a kedd...
Pistivel már régebben is munkatársak voltak, de csak most érett meg a dolog arra, hogy kimondják, hogy ÖSSZE AKARNAK KÖLTÖZNI. Pisti összeveszett a feleségével, és azt mondta nem bírja tovább. Ott hagyta a két gyerekét és mindent. És idejött. A bejelentés után négy nappal. Vasárnap este már hozta a cuccait.
Nos most azt gondolnátok, hogy na és? mi van ebben olyan nagy cucc? ... Hát nekem az volt. Régen még akartam apukát, mert hiányzott. Tudod ez a "többieknek van, nekem meg miért nincs?" dolog. De ez körülbelül ovis koromban volt. Most már tökéletesen megvoltam nélküle.
Egyszóval enyhe depresszióba süllyedtem. Nem beszéltem anyunak a dologról, mert akkor is és most is, az a legrosszabb ha őt sírni látom. Pedig tudom, hogy így is elég nehéz volt neki. Itthon sírtam, egyedül. Mamámék egyszer pont egy sírógörcs közepén hívtak fel, így nekik kiborultam, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Biztosan elmondják anyunak... Hát nem mondták, de megkérdezték, hogy ha akarom, akkor odaköltöznék e hozzájuk? Mert tudták, hogy ez fáj... És én.. ELGONDOLKOZTAM RAJTA. Igen.. Én aki nem tudott elmenni anélkül sehová, hogy ne legyen nála a telefon, és ne beszéljen az anyjával egy nap háromszor. De akkor úgy voltam vele, hogy nem bírom. Mert ezt a dolgot is vele akartam megosztani, de a kérdésben, ő is felelős volt. Méghozzá nyakig. Ha elkezdtem volna neki magyarázni nem értette volna meg. Mert ő szerelmes abba, aki miatt én utálom az életem... Remélem érthető.
Ezért éjszaka zokogtam, a párnámba, hogy ne lehessen hallani. A suliban a félévem borzalmas lett, mert nem bírtam figyelni. Nem aludtam, és rosszul voltam. Az eddig kitűnő tanuló mindent hármasra és kettesre rontott.
Azóta egy év telt el. Az idő azt hinné az ember, hogy mindent megold. De nem. Csak részben. Elástam magamban a gyűlöletet, bár ez volt eddig a legnehezebb feladat életemben, és próbáltam nyitni az új férfi felé. De nem ment. Vagyis de, de csak látszólag. Ahhoz, amit valójában éreztem semmi köze sem volt. Aztán egyszer anyáék ( pontosabban augusztus 20-án ), mikor már azt hitték, Pistit teljes egészében befogadtam a családba, megszerveztek egy kirándulást Pisti fiaival. Egy négy és nyolc éves fiúval vadasparkba menni nem egy leányálom. Főleg nem nekem. De felkentem egy levakarhatatlan mosolyt, ( ahogy máskor is, mikor el kellett viselnem valamit, amitől egyből hányom, vagy ha nem is hányom, de sírnom kellett) és elmentem. Borzalmas volt. Utáltam, és vissza sem akarok emlékezni rá. A fiúk sírtak, üvöltöttek, rohangásztak, anyáék pedig teljesen úgy érezték, hogy olyan mintha teljesen együtt lenne a család, és mindenki boldog. KÖZEL SEM.
Aztán legutoljára most karácsonykor voltak itt. Természetesen akkor is mosolyogtam. És vissza akarnak jönni... Ide... hogy pokollá tegyék azt, ami már amúgy is elveszett... hihetetlen.
Egyszer egy kötelező iskolapcihológusi foglalkozáson kellett részt vennem. Azt vizsgálták, hogy az alulteljesítő gyerekek, miért alulteljesítőek. Nos a végén ott is a levakarhatatlan mosoly volt rajtam, de nem bírtam. A nő előtt borultam ki, és sírtam mint a záporeső. Aztán órákig nem tudtam megnyugodni. Ez azt hiszem most novemberben volt. Pedig azt hittem ezt már lezártam. Vagy ha nem is lezártam, de olyan mélyre ástam el magamban, hogy ne tudjak miatta sírni.
( Megjegyzés: A nő újabb foglalkozásra vár engem még ebben az évben.... vagy többre is... )
Szóval itt állok, egy évvel a hátam mögött... és fogalmam sincs, hogy hogy bírtam ezt végigcsinálni. Azóta anya előtt teljesen bezárkóztam. Nem beszéltem vele, próbáltam kerülni, és semmit sem mondtam neki, ami mélyre hatoló lett volna. Mindig Vivi felé söpörtem a problémáim, hogy vele oldjam meg. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy ezek után anyának már nem mondhatok semmit. Bezárta előttem az utat.
Vivi akkoriban talán nem a legjobb barátnőm volt, de miután ezt az egészet együtt vészelte át velem, hálás vagyok neki, és már a legjobb barátom. És akármennyire is lekerültünk ezek után a lelki sérülések után ( amik talán egy hangulatváltozást, és külsőleg való megváltozást is magukkal hoztak),a menők listájáról, és átcsoportosultunk a gáz gyerekek közé, én akkor is olyan emberre tekintek vissza, aki akkor volt mellettem, amikor a legnagyobb szükség volt rá. És tudom, hogy ő az igazi barát. Mert a legjobb barátok akár éjszaka is lemennek a nyakig érő hóba, hogy segítsenek a másikon... és az igazi gondok, este jönnek, amikor már senki sem tud segíteni...
Bella.
***
S eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek.
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek.
/Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése