Szija!
Most ezt hogy kéne elkezdenem? Ha most tényszerűen felsorolom a dolgokat, és eléd rakok mindent, akkor megrémülsz... Ha pedig óvatosan rávezetlek észre sem veszed.Mit kéne mondanom, amiből hirtelen mindent megértenél? Nem tudok semmit. Amúgy is az van, hogy ahányszor csak meglátlak, valami különös csoda folytán egyszerűen megakad bennem a levegő. Meg akarsz ölni?
Igen, most nem értesz semmit. Vádollak össze vissza, ennek az egésznek se eleje, se vége. Mégis, hibás vagy. Hibás ebben az egészben. Az életemben egy évre visszamenőleg, és minden át nem aludt éjszakáért is felelős vagy. És most azt kérdezed, hogy miért? Nem csináltál semmit. És igen. PONTOSAN EZÉRT.
Bármibe belefognék, hogy elmeséljem neked, Te lennél a vége. Mert ez is a te hibád. Miattad van vége mindennek.
Hát ez hülye...
Igen, tudom... Annak tűnök. Pedig nem. Ha belelátnál a fejembe, akkor nem ezt mondanád. Akkor most azonnal megkeresnél, átölelnél, és azt suttognád a fülembe, hogy semmi baj, már itt vagyok. De nem látsz bele. Minden csak felületes.Mert én nem tudom, hogy kéne hogy közeledjek feléd. Nem tudom mit vársz, és nem tudom, hogy vársz e egyáltalán valamit. Mert én várok. De mégis hogy mondhatnám el? Elvégre én vagyok a lány te meg a fiú. Ez az egész élet is csak egy mese. A fiúnak kell meghódítania a lányt. Szerintem ez az egész életbaromság, csak annyiban rosszabb, hogy nem biztos, hogy happy end a vége.
És pont ezért nem merek tenni semmit...
Mert úgy érzem, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy nem értesz meg, mint annak, hogy bármi is jobbra forduljon köztünk. És igen. Helyben is vagyunk. Látod? Ennek is te vagy a vége. Ahogy mostanság mindennek, amiről tudomást sem veszel. Itt az a probléma, hogy nem csak a vége vagy. Hanem ez az egész rólad szól.
Rólam??
Rólad. És az az egésznek a csattanója, hogy te még csak nem is tudsz erről. Pedig kimutatom. Úgy érzem, hogy ha tudni akarnál valamit, akkor már észrevetted volna. Úgy érzem eleget tettem minden tinilányos hülyeségnek, akár akaratomon kívül is. Mert ez van. Már nem akarom. Csak elfelejteni akarlak, de sajnos még ez sem megy. Mert ennek is Te vagy a vége. Meg valami idióta reménysugár, hogy esetleg mi van "ha". Mert nem akarom elhinni, hogy tényleg ennyire ne érezz semmit. Nem akarom elhinni ezt az egészet. Itt körülöttem mindenki annyira boldog. Mindenki elérte azt, akit szeret. Én vagyok az egyedüli, aki küzd, agyal és meghal, mégis ugyan ott tart. Hogy minden nap csak ugyan olyan semmilyen. Elmegyünk egymás mellett. Mert Te, nem akarsz többet. Ha akarnál, akkor megszólítanál, odajönnél beszélgetni, vagy egyszerűen bármi. De nem. Te csak ott állsz, és támasztod a radiátort. Még köszönni is ÉN köszönök. Te csak visszaköszönsz.
Hogy miért vádollak?
Talán magam sem tudom. Talán muszáj, hogy valaki hibás legyen. Nem szúrhatok el mindent. Az ember, amikor először szerelmes, akkor boldog. Akkor élni akar. De én nem. Én már nem tudom mit akarok. Vagyis de. Egy dolgot tudok, hogy Téged akarlak. De persze ez is egyoldalú. Ahogy olyan sok minden.
Az egyetlen gond, hogy mostanában minden egyoldalúság ebben gyűlik össze. Nem tudom eldönteni mi a valóság, és mi az álom. Hogy mit veszek rajtad észre igazán, és mi az ami csak jó lenne ha úgy lenne. Nem tudom ki vagy. Mindössze néhány információ... Ez annyira lehetetlen.
Mármint... Egy ember úgy szeret bele valakibe, hogy megismeri... hogy meglátja benne azt a mást... De én nem. Természetesen én vagyok a kivétel.
Itt álltál "mellettem" nyolc éven keresztül, és én csak most veszlek észre. Amikor már késő. Amikor az idő már tényleg véges... Mégis mióta "észrevettelek" azóta mindenhol Te vagy a látókörömben.
Na jó ez őrült...
Lehetséges. Én sem vagyok már biztos abban, hogy normális vagyok. De tudod mit? Miattad járok iskolába. Most már biztos. Vagy ha nem is miattad, akkor azért, mert szeretném elhinni, hogy valamelyik nap, valami megváltozik. Valami történik, amitől a Te szemedben is más alakot öltök. Mert nekem Te más vagy. Csak nem tudom elmondani.
Megijedtél? Nem akartam. Bocsánat. De én is félek... Tőlem viszont senki sem kér bocsánatot. Félek, és hozzád menekülnék... De te olyan vagy, mint valami hatalmas szikla. Nem érlek el.
De ennek az egésznek, akkor mi is az értelme?
Nem tudom. Ez egész dolog, olyan mint egy nagy fonál. Elindult valahol, most pedig már mindenhol ott van. Össze vissza kuszálódott. Az egyetlen dolog, ami biztos ebben a hatalmas kuszaságban, az Te vagy. Mert miattad csinálom. Miattad élek még, meg amiatt az idióta remény miatt. Te nem tudsz semmiről, mégis megmentesz. Nem tudtam, hogy erre bárki is képes. Te tudtad, hogy minden éjjel a fejemben vagy? Tudtad, hogy szeptember óta az összes álmomban szereplő vagy? Nem? Pedig így van. Nem tudok tőled megszabadulni. És ez már nevetséges még nekem is.
Most nevetsz? Mert én nem. Ez komoly.
Bárhogy is mereszted a szemed, és tekergeted a bejegyzést, Te leszel benne. Nem tetszik? Nekem sem. De sajnos nem szállhatsz ki. Belekeveredtél.
Utálom a mosolyod, a hajad, és a sötétbarna szemeid. Utálom a szád, ami miatt boldog vagyok ha hozzám szól, és utállak, mert tönkretettél.
És ami ezt az egészet megcáfolja és áthúzza az egyetlen egy dolog...
Az hogy teljes mértékben, és visszavonhatatlanul beléd szerettem.
Most utálsz? Jó. Mert ez kölcsönös. A különbség csak az, hogy bennem ezt az utálatot mindig el fogja nyomi valami olyan érzés, amiről nem tehetek. Nálad viszont örökre csak egy fekete folt maradok a tömegben...
***
"A szerelmes ember centruma nem önmagában, hanem mindig a másikban van: tőle függ, miatta hoz áldozatot - miatta boldog és boldogtalan. S ha ez a másik nem teljesíti be álmait, a vonzalom gyűlöletbe csap át, s a szerelmes nemcsak önmagát, de szeretőjét is elpusztíthatja."
/Müller Péter/
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése